Múltidéző visszaemlékezés 1933-ból.
Ez a
legnehezebb kérdés. Több mint egy évtized múlt el a csehkiverés óta, ez egyedülálló,
páratlan fegyvertény után. Azóta, hogy újra a magyar sorkatonaság őrzi a
várost, s a vidéket, s hogy a magyar katonaság újra tiszta nemzeti alapon áll;
amióta a magyar vasutast, a magyar köztisztviselőt és a magyar munkást nem
idegen hatalom terrorja és fenyegetése űzi kötelességének teljesítésére, változtak
az idők és változtak az emberek. Sokan vannak olyanok, akik akkor Bajatzékban megmentőjüket látták, s ma már felejtenek. Sokan
vannak, akik túlértékelik akkori magatartásukat. Még többen, akik személyi
érdekeket akarnak belevinni az értékes nap egyetemes megnyilvánulásaiba. Ha ez
így folynék tovább, s ha egyes hírlapi megnyilatkozások továbbra is úgy ütnék
agyon egymást, mint ahogyan azt a közelmúltban láttuk, sokan arra
gondolhatnának, hogy itt nem is volt csehkiverés, legenda, mese az egész
történet. Végül pedig mindenki azt mondhatná, hogy egyedül verte ki az
ellenséget, egyedül vette körül a laktanyát, egyedül dobált kézigránátot a
csehekre, s egyedül fogta el a laktanyában lévő 78 csehet.
Legegyszerűbb volna ezt a kérdést
rábízni az olvasó ítéletére, de végeredményben mégiscsak a szemébe kell
nézni ennek a megoldásnak is.
Hogy kié az érdem? Mindazoké, akik e
napon fegyverbe léptek.