Nyugat-Magyarországi felkelés
1921. augusztus 28-án alakult meg a
Rongyos Gárda. A megfelelő katonai erőkkel még nem rendelkező Ausztria
ellen fogott fegyvert, hogy megakadályozza a mai Burgenland
elcsatolását.
1918. november 17-én a
szociáldemokrata többségű osztrák államtanács etnográfiai elvekre
hivatkozva bejelentette igényét Nyugat-Magyarországra. “Vörösausztria”
az antant hatalmakkal folytatott, majd egy évig tartó egyezkedése során
elérte, hogy az 1919. szeptember 10-i Saint German-i béke a magyar
önrendelkezés jogát a hajdani társnemzet viszonylatában is kizárja, és
egyoldalú döntést hozva Ausztriának ítélték Moson, Sopron és Vas
vármegyék nyugati sávját 4000 négyzetkilométerrel és 50 ezer magyar
lakossal (a régióközpontot, Sopront, és
környékét is beleértve), azzal az indoklással, hogy ne valósulhasson meg
a dédelgetett csehszlovák–délszláv korridor sokat emlegetett terve.
A felkelés nyitányaként az első
ágfalvi összecsapásban a rongyosok meghátrálásra kényszerítették az
osztrák csendőrség alakulatait.
A Rongyos Gárda 1921 augusztusában
alakult meg a kecskeméti tanyavilágban verbuválódott rongyosok
kiegészülve a Sopron megyei egyetemistákkal és hazafiakkal, az első
világháborút megjárt tisztekből és katonákból, szegény napszámosokból,
illetve a Székely Hadosztály maradványaiból, a dicsőséges Prónay Pál és
tiszti különítménye harcosaival, mindenképpen meg akarták akadályozni,
hogy az első világháborúban szintén vesztes Ausztria megkaphassa a
történelmi Magyarország nyugati szegletét.
 |
| Prónay Pál |
Az önszerveződő (irreguláris)
fegyveres csoport célja tehát a tanácsköztársaság ideje alatt a
kommunistákkal szembeni ellenállás, a trianoni békeszerződésben
Magyarországtól elvett Sopron környéki területek megtartása volt, de más
területeket is vissza akart szerezni Magyarország számára.
Megakadályozták az osztrák reguláris
hadsereget a vidék elfoglalásában, sőt a mai Burgenland területét
elfoglalták, ahol kikiáltották a Lajtabánságot. Ez vezetett az 1921.
december 14-16 közötti „soproni népszavazás” megtartásához.
Miután Ausztria mindenfajta külön
megállapodást elutasított a magyar kormánnyal, beleértve a
nyugat-magyarországi terület kettéosztását, az eseményekbe beletörődni
nem tudó magyar hazafiak megkezdték az ellenállás megszervezését. 1921
nyarán több szálon indult meg a fegyveres ellenállás előkészítése.
A fegyveres felkelést azonban nem a
hivatalban lévő magyar kormány, hanem két elkötelezett hazafi, Prónay
Pál és Gömbös Gyula szervezte és irányította. Thurner Mihály soproni
polgármester személyesen kereste meg Prónay Pál szolgálaton kívüli
alezredest Sopron megmentése érdekében. A szintén soproni Thirring
Gusztáv vezette Nyugat-magyarországi Liga önkénteseket toborzott. A
Nyugat-magyarországi Szövetség röplapjai hirdették: “Sopron a soproniaké!”
A toborzás sikeres volt, hiszen a
trianoni békediktátum kegyetlensége Magyarország lakosságát
elkeserítette, a volt szövetséges Ausztria területi követelése pedig
egyenesen fölháborította.
1921. augusztus 20-án Sopronban
tízezer résztvevővel addig soha nem látott tömegtüntetésre került sor a
Széchenyi téren. Augusztus 29-e lett volna Sopron város Ausztriának
történő hivatalos átadásának napja.
A magyar hatóságok — ha vonakodva is —
kiürítették az átadásra kijelölt területeket, így Sopront és környékét
is. Ekkorra már a város összes hivatala elköltözött Kapuvárra, Csornára
és Győrbe, majd a Nemzeti Hadsereg kivonása is megtörtént.
Úgy tűnt, hogy itt már csak a csoda
segíthet. Az érintett terület átadására a magyar kormány gróf Sigray
Antalt mint kormánybiztost küldte ki, a közrend fenntartásával
Ostenburg-Moravek Gyula őrnagyot, a II. országos csendőrzászlóalj
parancsnokát bízták meg.
Augusztus 29-én az antant
szövetségközi tábornoki bizottsága és az osztrák kormány megbízottjai a
Széchenyi-palotában pezsgővel a kézben várták az osztrák fegyveres erő
Sopronba történő bevonulásának hírét — s magukat a csapatokat. Az “A
zóna” Magyarország felőli határán álló osztrák csendőrség 500 fős
egysége birtokba vette Ágfalvát, a szomszédos települést, és várták az
Ostenburg-Moravek vezette magyar csendőrzászlóalj Sopronból történő
kivonulásának hírét, amely után díszlépésben szerettek volna a városba
bevonulni.
Magyar szempontból a helyzetet
bonyolította, hogy ekkor Sopronban állomásozott egy 300 fős francia,
olasz és brit katonai kontingens, amelynek viselkedése teljesen
kiszámolhatatlan volt, legalábbis a felkelők irányába. A kockázatot nem
mérlegelve a magyar ifjúság 1921 augusztusában a hazaszeretetből és
áldozatkészségből — nem először a magyar történelem során — ezúttal is
jelesre vizsgázott! Soprontól 5 kilométerre nyugatra Ágfalvánál a Prónay
Pál és Héjjas Iván által toborzott felkelők mintegy 120 fős csapata
Francia-Kiss Mihály, Kaszala Károly és Maderspach Viktor parancsnoksága
alatt meglepetésszerű harcálláspont-felvétellel és erős puskatűzzel
visszavetették a bevonulásra készülő osztrák csendőrséget. A kibontakozó
tűzpárbajban hősi halált halt Baracsi László kecskeméti gazdalegény.
Ez volt az első ágfalvi összecsapás,
amellyel kezdetét vette a másfél hónapig tartó nyugat-magyarországi
fegyveres felkelés. Az ütközet végén a felkelők még Robert Davyt, az
osztrákok által “Burgenlandnak” elkeresztelt tartomány újdonsült
kormánybiztosát is elfogták.
A felkelők erejét a korabeli források
mindösszesen 110 főben adják meg. Az osztrák túlerő tehát ezúttal is
négyszeres volt. A magyar felkelők parancsnokai Maderspach Viktor
tartalékos huszárszázados, Gebhardt Pál százados és Székely Elemér
tartalékos tüzér főhadnagy, főiskolai karhatalmi parancsnok voltak.
Szeptember 7-én éjszaka erdei
ösvényeken át indultak el Ágfalva felé. A kicsiny seregnek a
kézifegyvereken és a nyeles gránátokon kívül egyetlen Schwarzlose
géppuskája volt, amit aztán két tapasztalt bosnyák felkelő kezelt.
A haditerv szerint három rajra
oszlottak. Nyolcadikán hajnali háromnegyed ötöt ütött az ágfalvi
templomóra, amikor az 1. és 2. főiskolás osztag az ágfalvi erdő és a
brennbergi vasút között, a 3. (szombathelyi vasutasokból és bosnyákokból
álló) rajjal a falu alsó részén előre tört. A megindult támadást az
osztrákok az utolsó pillanatban felfedezték, s a falu északi részén, a
nagymartoni vasúti töltés mögül tüzet nyitottak a magyar erőkre.
A felkelők az evangélikus templom
oltalmában bejutottak a faluba, de az iskolaépületből ismét erős osztrák
tüzet kaptak. Kénytelenek voltak visszahúzódni a brennbergi úton
előrenyomuló csoporthoz. A Kirchknopf-vendéglő felől vezetett erős
tűzcsapással azonban sikerült hátba támadni az osztrákok centrumát, akik
ezt követően egészen a nagymartoni vasút töltése mögé hátráltak, majd
később a töltés fedezékében még hátrább.
A 3. raj aztán oldalba támadta a
vasúti bakterház, majd a töltés védőit, majd a Hausbergnél tűzállást
foglalva visszaverte a szuronyrohamra induló osztrák csendőröket. A
felkelőknek ezúttal három hősi halottjuk volt: Machatsek Gyula
erdőmérnök hallgató tartalékos hadapród-őrmestert, Szechányi Elemér
bányamérnök hallgató tartalékos alhadnagyot és Pehm Ferenc önkéntest,
pénzügyi tisztviselőt. Rajtuk kívül heten súlyosan, sokan könnyebben
megsebesültek. A Bécsújhelyig menekülő osztrákok veszteségeiről máig
ellentmondóak az adatok. A magyar források 15 és 30 fő köztire teszik
elesettjeik számát. Az bizonyos, hogy ebben az ütközetben vesztették a
legtöbb embert. Halottjaik zömét és sebesültjeiket magukkal vitték, a
csata helyszínén a magyar hatóságok csak két elesett osztrák csendőrt
találtak, Arnold Mosch és Karl Heger járőrvezetőket.
Ez az ütközet mentette meg Sopront az
osztrák megszállástól. A hősi halált halt magyar felkelők számára Sopron
városa dísztemetést rendezett, és őket a jelenlévő sokaság részvéte
mellett szeptember 10-én helyezték örök nyugalomra a Szent Mihály
temetőben, míg Pehm önkéntes Szombathelyen alussza örök álmát. A második
ágfalvi csata után az osztrák erők a történelmi határra vonták vissza
csapataikat. Ennek az ütközetnek is köszönhető, hogy Sopron és környéke
népszavazással dönthetett hovatartozásáról.
Ausztriában új hadsereg szerveződött
meg, mint más kisantant államokban, ezért lett Burgenland a Gárda
célpontja. A Tanácsköztársaság ellen szerveződő antikommunista
szervezetek és az ellenforradalmi kormányok támogatói közül sokan tagjai
lettek a későbbi Rongyos Gárdának.
A felkeléshez mintegy száz bosnyák és
albán muszlim önkéntes is csatlakozott Durics Hilmi Huszein vezetése
alatt. Közülük egy Ahmet nevű katona elesett az osztrákokkal vívott
harcokban, így a nyugat-magyarországi felkelés mártírja lett.
Fegyveres harcuk első eredményeként az
osztrákok a két kormány megegyezése alapján csak novemberben tudták
birtokba venni a számukra kijelölt területeket, és a hűség városa,
Sopron, ekkor sem került osztrák kézre.
Sopronban a népszavazás során a
helyiek 72 százaléka nyíltan megvallotta magyarságát, így a tűztornyos
település magyar maradhatott, és 1922 januárjában pedig azokban a már
osztrák kézre juttatott falvakban is népszavazás kezdődött a
hovatartozásról, amelyet a rongyosok hónapokon keresztül megtartottak
magyarnak. A népszavazás őket igazolta, hiszen Trianon máig élő
revíziója szerint 1922 szeptemberében a Népszövetség a magyarságukat
valló községek visszacsatolásáról döntött.
1938-ban az első bécsi döntést
megelőzően a Rongyos Gárda újjászerveződött. Október első napjaiban
mintegy ezer „rongyos” önkéntes szivárgott át a csehszlovák határon,
hogy nyomást gyakoroljanak a csehszlovák kormányra és a nemzetközi
közvéleményre. A gárdisták telefon- és távírókábelek elvágásával,
katonai alakulatok elleni gerillaakciókkal keltettek riadalmat, majd
észak felé vonultak és a baráti Lengyelországba mentek át. A Rongyos
Gárda tagjai döntő szerepet vállaltak az 1939. január 6-án Munkácsot ért
támadás visszaverésében. A gyengén felfegyverzett „rongyosok” ekkor, a
helyi lakosság és a rendőrség támogatásával verték vissza, a Kárpátalján
állomásozó csehszlovák haderő páncélosokkal fedezésével indított
támadását.
