Honszerelem Balassagyarmaton


A Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom balassagyarmati tagszervezete idén először Palócország fővárosában is megszervezte a Honszerelem Vers- és Prózaíró Pályázatot. A HVIM szervezésében a pályázat 4 éve indult útjára érintve az elszakított területeket is. Idén Balassagyarmaton is meg lett hirdetve általános- és középiskolás tanulók részére.
Műveket vártunk minden témában, legyen szó bármiről, ami a fiatalságnak eszébe jut a Honszerelem kifejezés hallatán. Érkeztek írások a hazaszeretettel, az Ipoly folyóval, Szondy György várkapitánnyal és a csehkiverés hőseivel kapcsolatban is. Helyezések nem voltak, mindenki nyert, aki elküldte művét. Idén három beküldő volt, reméljük az értékes könyvjutalom kiosztása jövőre többeket fog motiválni. Az ünnepélyes díjátadón a balassagyarmati Tormay Cécile Irodalmi és Történelmi Társaság tolmácsolásában hallhattunk részleteket a beérkezett versekből.
A díjakat Z.Kárpát Dániel országgyűlési képviselő a Jobbik frakcióvezető helyettese adta át. A balassagyarmati HVIM természetesen jövőre is megrendezi a pályázatot ösztönözve ezzel a helyi fiatalokat, hogy költői vénájuk segítségével fejezzék ki hazaszeretetüket. Ezúton is gratulálunk a pályázóknak a rendkívül igényes írásokhoz!

Név szerint:

Radványi Bíborka, Balassi Bálint Gimnázium

Petrovics Roxána, Balassi Bálint Gimnázium

Rácz Sára, Balassi Bálint Gimnázium









RÁCZ SÁRA:
Képzelt levél Czakó Balázs kedvesétől
(1919. március hava)
Drága Juliskám! Hogyan élsz, miként vagy?
Friss menyecskeként hogy telik a nap?
Gondolsz-e még néha-néha ránk?
Hallottad-e, a Jóisten mily csapást mért miránk?
Már böjti szelek járnak a fagyos föld fölött,
szívünkbe újból nyugalom költözött,
nem háborgat többé idegen hatalom,
szabadon szárnyalhat szomorú dalom.
Ne kérdezd, mi miatt, ki miatt szomorú!
Balázs sírja felett árva koszorú
meséli halálát egy hős katonának,
aki vérét adta a magyar hazának…
Pedig szabadságlevele már zsebében vala,
azzal indult volna Kecskemétre haza.
Cseh pisztoly golyója járta át a testét,
de magyar földön adta ki utolsó csepp vérét.
Meg is maradt az a föld örökre magyarnak,
nem bánthatják többé idegen hatalmak.
De az a cseh golyó az álmom is ellőtte,
ki lesz az én férjem, ha megfosztott őtőle.
Fohászkodj hát értem, édes húgocskám,
hogy a Jóisten meghallja vigasztalan imám!
Én is gondolok rád, válaszodat várom!
Légy boldog asszony, a Jóisten áldjon!

további pályaművek alább olvashatóak...


Trilógia
I.
Kedves kicsi hazám, elmegyek,itthagylak.
Csak az egyetlen Isten kezére bízhatlak.
Rábízlak, rábízlak, csöppnyi Magyarország,
teremjen földeden sok-sok ezer virág.
Nem tudom visszatérek-e még két karodba,
csilingel-e hangom szelíd morajodba.
De egyet tudnod kell, szeretlek és féltlek,
s az utolsó csepp véremig védenélek téged!
II.
Hiányoznak már a hazai hegyek,
szelíd akácerdők, zúgó fenyvesek,
pirosló gyümölcsök, kéklő magyar tavak,
arany búzatáblák, ezüstös madarak.
III.
Végre visszatérek, kedves kicsi hazám!
Vajon szíved mélyén gondoltál-e reám?
Nem tudom, nem tudom, de meg kell mondanom,
te voltál távol is minden gondolatom.
S bár láthattam Párizs zsongó gyönyörét,
hallhattam a normanok dühöngő tengerét,
lelki szemeimmel mindig téged látlak,
Magyarországot, az én szép hazámat!.
Hazám imája
Csendes éjszakában szunnyad földi testem,
de lelkem csüggedten bolyong a fekete egekben.
Csillagok, csillagok, nézzetek le rám!
Csak arra kérlek benneteket, halljátok meg imám!
Az ég sötét palástján ti távoli fények,
csak ti maradtok nekem, ahogy telnek az évek.
Messzire elszállt felettem az idő,
s mégsem tudom, mit hoz számomra a jövő.
Volt, mikor dicső kor integetett felém,
minden porszememben dalolt a szent remény,
hogy egyszer az életben nagyobbra nőhetek,
s ami még boldogabb, szabad lehetek.
De ez szertefoszlott, minden összetört.
Ember embert gyilkolt fáradt fejem fölött.
Vér szennyezte arcom, s drága magvaim,
majd kemény kezek tépték szét gyönge tagjaim.
Hozzád futok hát, édes Istenem!
Tudom, tenálad létezik kegyelem...
Tárd ki védelmező, drága kezed fölém,
mint mikor elültettél a Kárpátok ölén!
Áldd meg azokat, kik vérük értem adták,
hogy enyém lehessen egy kevés szabadság...!
 

RADVÁNYI BÍBORKA:


Egy hős emlékére


Bíborvörös lepel ereszkedett Drégelyre, olyan volt, mintha a haza és a szabadság hős magyar védőinek vére festené vörösre az eget. Lent, a völgybe szellem-fehér janicsársátrak sorakoztak, szépen, rendben, s mint gyászoló asszonyok néztek a várra. Oda, hol nemrég még mindenre elszánt had várt a végső támadásra, s ami most már csak a dicsőség emlékét hordozta, mert a dicsőség még megvolt. De holt volt a vár, holtak voltak a hősök is.


Nem messze, pontosan szemben a rommal, bús, csendes menet járta útját, melyre a némaság súlyként telepedett. Senki sem szólt, csak egymásután lépdeltek a díszkaftános törökök. Bárki azt hihette volna, hogy vezérüket temetik, mégis, tiszteletük a magyar Szondi Györgynek szólt.


Legelöl egy díszes ruhás, már idősödő, szakállas férfi ment, aki nem más volt, mint Ali, a budai pasa, mellette két szomorú fiú. Ali néha rájuk nézett, s megcsóválta a fejét. Mindhiába, ők mindig is a drégelyi kapitány apródjai lesznek, míg világ a világ. De Szondi rábízta őket, így felelős volt értük – mert a halottak utolsó akaratát nem lehet ki nem mondottá tenni.


Csakhamar odaértek a kijelölt sírhoz, amibe két janicsár óvatosan betette a holttestet, és betakarták földdel. Gyászbeszédet senki nem mondott, csak a madarak és a szél búgta el lassú, bánatos nótáját.


    -    Itt maradhattok ma még a sírnál – szólt oda Ali magyarul a két apródnak, akik falfehéren bólintottak. A pasa arcán szomorúság suhant át, mert maga is jól tudta, milyen, ha az embernek árnyékvilágra tér az ura, akitől mindent megtanult. Keserűen felsóhajtott, és elindult ő maga is a völgy felé, akár a sereg, ő azonban megállt egy kiszögellésnél, ahonnan belátta az egész hadat. Köpenyét átfújta a dicsőség fuvallatja: ma Drégely, holnap talán már a bányavárosok – elmélkedett magában.
-   Hirtelen lépteket hallott háta mögül, és megfordult. Előtte egy sudár, szép arcú török ifjú állt, szemében a még égő ifjonti tűzzel. Büszkeséggel nézett rajta végig, amire volt is oka: unokaöccse is volt, sikereit pedig az ő irányításával érte el. Most azonban észrevette azt, hogy kissé dühös.
-  Á, Ahmed! – köszönt rá széles mosollyal. – Mondd, miért tűnsz ily elégedetlennek, hiszen megnyertük a csatát?
-  Megnyertük? – nevetett fel zordan Ahmed. – Hiszen mi temettük el azt a gyaurt! Milyen nyereség ez? Az egész sereg háborog!
-  Igen, fiam, jól tudom, de nem tehetek róla, hogy nem értik a szándékomat. Jól tudod, ha magadba nézel, hogy ez az ember hős volt, nem is akármilyen. Példakép lehet magyarnak, … de még töröknek is.
-  Hát nem csak a kérése miatt temettetted el tisztességesen? – kerekedett el a fiú szeme, miközben Ali nemet intett. – Persze, kiállt a hazájáért, de…
-  Mit gondolnál, ha török lett volna? – kérdezte váratlanul a pasa. – De őszintén!
-  Hát azt, hogy… Azt, hogy Allah küldte jelnek számunkra.
-  No lám, Ahmed, no lám! – mosolyodott el nagybátyja, és felnézett az égre, melyen már ragyogtak a csillagok. – Sokat éltem, s egy leckét jól megtanultam, vésd te is jól eszedbe fiam! Mindig, mindenkor tiszteld az ellenségedet!

                                                            PETROVICS ROXÁNA:

                                                                            Ipoly


Nincsen szebb, mint Balassagyarmat sápadt útjai, amelyet az Ipoly határol le Szlovákiától. Az egyetlen hely számomra, ahol az emberek nem csak dolgoznak, hanem gyönyörködnek is a táj szépségében.

 Ilyenkor hajnaltájt még ürességtől kongnak az utcák, s szinte hallani az apró tündérek hamvas hangján megszólalt reggeli muzsikát, mellyel a Napot kívánják felébreszteni. Kissé öregurasan, de előbújik pihe-puha felhőpaplanjából, s ébreszti simogatva az emberiséget.
 A templom irgalmas csendjébe pontosan hatodik órájában csendül fel a harang zúgva, első ízben csak finoman kóstolgatja a levegő friss kenyér illatát, majd erővel inti a világot (Gyarmatot) „Kelj föl, ember!”
 Az Ipoly is, mint az ember, kiszámíthatatlan, csökönyös kis jószág. Míg a tündérek, koboldok játszanak, addig a lusta folyó víg álmát kívánja aludni. (Gondoljunk csak bele, hisz mi emberek is így működünk. Az életerővel teli gyerekek a „koboldok” már hajnaltájt, már akkor is ébren figyelik a hazautazó, ágyba fekvő csillagokat. S mi felnőttek álmunk naiv szendergését élvezzük, ahelyett, hogy búcsúznánk már végre az éjtől.)
 Az ember már a folyóparton sétál ecsettel, vászonnal, melyet hóna alatt szorongat. Hangtalan szóval üdvözli a „hölgyet”. Engedélyét kéri, hogy friss harmatos partján elidőzhessék, elmerenghessék az életről, a szépségről. A hölgy sejtelmes mosollyal fogadja fiatalúr közeledését. Bájosan elcsevegnek. Az Ipoly folyó teljes valójában egy ”igazi nő”: szeszélyes, bájos, csábító, hullámzó kedélye egyszerre elvarázsol, rabul ejt, gyötör, kínoz is. Mert miután rabul ejtett, s megigézett, dühösen támad a szél, s a vihar felkerekedik csapkod,zihál,fujtat. Elönti záporos könnyeivel a városokat, a falvakat, mezőket, tanyákat. Szegény ember, s asszony sírásával itatja teli keszkenőjét, ha jő az Ipoly. Kiönt, de aztán új életet is ad és reményt.
 Dacos dívaként szónokol saját igaza mellett, láthatod már, ily szép ez a vidék. Csupa kegyelem szelídség és legszebb tükre is csak az Ipolynak van. Mely lelked legapróbb darabkáit is képes megmutatni, azokat a tudat alatti emlékeket, melyeket úgy hitted már régen elvesztettél. Az ő emlékei:”karcsú volt ám, s fiatal a lány, szép sudár alkat. Daliás festők”kik szóval festik képeiket és eszközük nem ecset, hanem a penna s vászon helyiben is az üres papirost használják, ők jártak az akkor még ifjú ”leányhoz”menedékül. Sokszor bujdosásból máskor keserűségből, szerelemnek mindkét ízitől elbujdostak. Honvágytól, a világtól. Az Ipoly  menedéket adott a leánynak, s a fiúnak egyaránt . Segítette a fiút míg férfivé vált,majd aggastyán lett. Szolgálta a leányt míg nő lett, s asszony. Bírálta a bűnöst,igazsággal, s kegyelemmel védte az igazat míg élt, s tán,még holtában is. S most ennyi év után is itt van,  szolgál , bár természete még most is dacos. Sokszor tán míg akarattal teli is, de jó szándékú ez a ”hölgy” legbelül. Fodrozódó lágy habjai mélyén még mindig ugyanaz a naiv, s szeleburdi kis ”hajadon” élettel teli leányka maradt.
Azóta már sok-sok éves annak, hogy az a fiatal költő belészeretett, s a ”hajadon” folyó a „világot adta” a ”festőnek”.
Kérdés csak az, hogy mi gyarló emberek, hagyjuk-e szép magyar hazánkat szép folyóinkat élni? Lenne- e szívünk ezt a „hölgyet”, aki már sok éve itt él közöttünk, a költő múzsáját, szerelmét elpusztítani. Ha lenne nem érdemeljük meg, az álmait, vágyait, szerelmeit, csalódásait, titkait. Óvjuk, védelmezzük őt, hogy átadhassa emlékeit, kitárja szívét, s szeressük őt, hogy viszont szerethessen.
 „Mert ennyi csak mi tudható: szeretni kell, és szeretve lenni jó.”