Kié az érdem?

Múltidéző visszaemlékezés 1933-ból.

Ez a legnehezebb kérdés. Több mint egy évtized múlt el a csehkiverés óta, ez egye­­dülálló, páratlan fegyvertény után. Azóta, hogy újra a magyar sor­ka­to­na­ság őrzi a várost, s a vidéket, s hogy a magyar katonaság újra tiszta nemzeti ala­pon áll; amióta a magyar vasutast, a magyar köztisztviselőt és a magyar mun­kást nem idegen hatalom terrorja és fenyegetése űzi kötelességének teljesítésére, vál­toztak az idők és változtak az emberek. Sokan vannak olyanok, akik akkor Ba­jatzékban megmentőjüket látták, s ma már felejtenek. Sokan vannak, akik túl­ér­tékelik akkori magatartásukat. Még többen, akik személyi érdekeket akarnak be­levinni az értékes nap egyetemes megnyilvánulásaiba. Ha ez így folynék to­vább, s ha egyes hírlapi megnyilatkozások továbbra is úgy ütnék agyon egy­mást, mint ahogyan azt a közelmúltban láttuk, sokan arra gondolhatnának, hogy itt nem is volt csehkiverés, legenda, mese az egész történet. Végül pedig min­denki azt mondhatná, hogy egyedül verte ki az ellenséget, egyedül vette kö­rül a laktanyát, egyedül dobált kézigránátot a csehekre, s egyedül fogta el a lak­tanyában lévő 78 csehet.
Legegyszerűbb volna ezt a kérdést rábízni az olvasó ítéletére, de vég­ered­mény­ben mégiscsak a szemébe kell nézni ennek a megoldásnak is.
Hogy kié az érdem? Mindazoké, akik e napon fegyverbe léptek.
Csak egy em­ber, vagy csak egy csoport semmiképpen sem vindikálhatja magának a fegy­ver­tény sikerét, hiszen a vasutasság nem mert volna a katonaság nélkül önálló ak­ci­ót kezdeni, viszont a katonaság elvonulása után a polgárság magatartása tet­t[e] lehetővé, hogy az iglóiak könnyűszerrel ejtették foglyul a megfélemlített és me­nekülésen gondolkozó ellenséget. Mindenkinek van valami része a sikerben. S a nap egymás után következő, drámai gyorsasággal lepergő eseményei azt mu­­tatják, hogy egyiket a másiktól elválasztani szinte lehetetlen, s hogy mintha nem is emberi kéz intézte volna e nap sorsát, hanem egy Fenséges Égi Hatalom!
Van, aki azt állítja, hogy a 38-asoké és a 16-osoké az oroszlánrész! Van igazság eb­ben az állításban. Maguk a vasutasok is elismerik, hogy a maguk erejéből nem mertek volna önálló akcióba kezdeni. S ha elgondoljuk, hogy milyen bra­vú­ros erővel hajtották végre a laktanya és a többi épület elleni támadásukat, s vé­res rohamukban súlyos veszteségeket szenvedtek, s hogy csak egy sze­ren­csét­len félreértésen múlt az, hogy a laktanyát már a kora reggeli órákban el nem fog­lalták, meg kell állapítanunk, hogy a tizenhat kilométernyi távolságba való vissza­vo­nulásig minden dicséret megilleti őket, különösen tisztjeiket, akik sze­mé­lyes bá­torságuknak ragyogó példáját adták. Tegyük hozzá mindehhez azt is, amit a se­besült Vyslonzil hadnagy mondott el a kórházban, amikor Bajatz és Vi­zy a ma­gyar sebesültek látogatása közben őt is felkeresték. Ez a cseh tiszt ki­je­len­­tet­te, hogy bár készültek a támadásra, annak heves volta mégis meglepte és alap­­já­ban véve megrendítette őket.
Az iglóiak részéről is jelentek meg nyilatkozatok, amelyekben ők maguknak vin­dikálják a teljes sikert. Ha a laktanya elfoglalását puszta tényként nézzük, azt kell mondanunk, hogy igazuk van, de itt már más körülmények is közre­ját­szot­tak. Nevezetesen a reggeli támadás megfélemlítő hatása, majd az ő tá­ma­dá­suk közben Soltész főhadnagy telefon[os] felszólítása, amelyre a csehek ka­pi­tu­lá­ció­val feleltek. Mindesetre dicséret illeti az iglóiakat bátor magatartásukért, s meg­állapíthatjuk, hogy a sikerben feltétlenül részük van. Ők is halál­meg­ve­tés­sel rohantak be kétfelől is a laktanyába, s magatartásuk értékéből nem von le sem­mit sem az a tény, hogy előnyomulásuk közben nem szerezhettek tudomást ar­ról, hogy Soltész főhadnagy eredménnyel tárgyalt a csehekkel a megadás fel­té­teleiről. Az iglóiak közül különösen ki kell emelnünk tisztjeik bátor ma­ga­tar­tá­sát, ezek között is Kacsóh hadnagy nevét őrizzük meg jól emlékünkben, s vés­sük fel annaleseinkben városunk két derék fiának, Kondor Miklós tartalékos fő­had­nagynak és Maczka István tizedesnek nevét is.
Állapítsuk meg lojálisan azt a tényt is, hogy az iglóiak eltávozása nem hagyott ma­­­ga után tarthatatlan helyzetet, hiszen helyén volt a polgárság, s a segítő csa­pa­tok is már útban voltak, Vizyék pedig már a késő esti órákban újra a városba ér­kez­tek.
Feltétlen érdeme van Soltész főhadnagynak, aki a csehekkel a megadás fel­té­te­leit megbeszélte, s a polgárság működését Huszár Aladárral együtt irányította.
Emlékezzünk meg a katonaság után elsősorban a vasutasokról. Igazuk van, ami­kor azt állítják, hogy a városban az ő szívükből pattant ki legelsőbben a cseh­kiverés gondolata. Annak a 27 vasutasnak magatartásában, akik a hajnali harc­ban akár mint vezetők, akár mint fegyveresek részt vettek, oly nagy érték van, hogy ez a magatartás a magyar vasutasság életében páratlanul áll. Dicséret il­lesse őket azért, mert az akkori vörös szellős világban ledobták magukról a vö­rös rongyot, s magyar nemzeti szín alatt fogtak fegyvert a város érdekében. Ők vol­tak [azok] is, akik a város társadalmi rétege közül már hajnalban és egy­sé­ge­sen tudtak fellépni, és részt venni az akcióban. Éppen ezért a polgárság rétegei kö­zül övék az első dicséret. Magatartásuk értékét nem rontja az a tény, hogy köz­tük is voltak gyengébb idegzetűek, akik elcsüggedtek a sikertelenségen, de két halottjuk és öt sebesültjük arról beszél, hogy ők benne voltak a harcok kö­zép­pontjában.
A postásokat se hagyjuk ki az érdemből. Amíg a vasutasok a telefonhuzalokat ron­gálták meg, addig a postások a telefonálási szándékokban okoztak za­va­ro­kat, s Szigethy és Komenda magatartása egyenlő értékűnek minősíthető a többi fegy­veres polgár viselkedésével.
És ne feledkezzünk meg a polgárságról. Az a polgárság, amelyet hajnali álom­ból ébresztett fel a puskatűz, vette fegyverét és ment segíteni. Hogy a csehek a lak­tanyából kitörni nem mertek, annak tulajdonítható, hogy egyrészt a laktanya hát­só részeibe szorult katonaság jó ideig félelemben tartotta őket, másrészt pe­dig, s ez a jóval nagyobb rész, a polgárság folyton lövöldözött a laktanyára, s ez a folytonos tüzelés, valamint az a tény, hogy a csehek semmiféle  információt sem tudtak szerezni, sem adni nem tudtak, oly demoralizáló hatással volt a le­gio­náriusokra, akikben Lauka főhadnagy tartotta a lelket, hogy a kapitulációra va­ló felszólítást kétszer se kellett mondani nekik.
Majd amikor az iglóiak elhagyták a várost, s rémhírek keltek szárnyra és so­kan menekültek, a vasutasság, polgárság, tartalékos tisztek mindannyian nem ad­ták fel a reményt, újra felvették fegyverüket, s cirkáltak a városban, a hidak tá­ján, a városon kívül, a vasútvonal mentén.
Külön meg kell dicsérnünk a diákokat, akik közül nem egy a gimnáziumból lö­völdözött, majd később a katonaság futárszolgálatra alkalmazta őket.
A harci vitézség nyomában előtört a résztvevő felebaráti szeretet meg­nyil­vá­nu­lása. Ez elsősorban a sebesültekre irányult. Derék orvosaink – Dr. Fischer Sá­mu­el – indítványára az evangélikus elemi iskolát kötözőhellyé rendezték be. Egyé­nileg is bátor magatartást tanúsítottak. Dr. Bogdán Aladár kórházigazgató fő­orvos[1] golyózáporban sietett a laktanya közelébe a sebesült Weisz Sán­dor­nak első segélyt nyújtani. Dr. Kovách Zoltán a kerítésen átmászva tudta csak meg­közelíteni a kötözőhelyet. Dr. Fischer Sámuel egy sebesült cseh katonának az utcán nyújtott segítséget. Dr. Gerő Mór is becsülettel látta el nemes feladatát. Volt a városban egy Schramm Mátyás nevű orosz fogoly, aki a háború alatt egész­ségügyi katona volt. Kocsira ült, egy rúdra fehér lepedőt kötött, ezt lo­bog­tat­va járta az utcákat, összeszedte a sebesülteket, s vitte a segélyhelyre. Még a pol­gárság is segítséget nyújtott. Így pl. Gonda János vasutast, aki karján és lá­bán sebesült meg, s félájultan támolygott Hollósy Géza házához, Madarász Pál vit­te orvoshoz.
A már kórházba szállított sebesültek számára pedig élelmiszert és ado­má­nyo­kat gyűjtöttek. Ebben a munkában a női szívek buzgólkodtak. Nem volt kü­lönb­ség magyar és nem magyar között, csak a szenvedőt látták a sebesültekben. Özv. Gálfalvy Zoltánné és Mészáros Erzsébet polgári iskolai tanárok jártak elől jó példával ebben a szeretet-munkában.
Később még szólunk arról az akcióról, amelyet Huszár Aladár dr. indított meg az elesettek hozzátartozóinak felsegélyezésére.
Több nevet nem írunk, pedig még sokat írhatnánk. De ez a szakasz nem azért író­dott, hogy egyesek érdemét kiemelje, hanem azért, hogy rámutasson arra, hogy itt sem egyes csoportok, sem egyének nem vindikálhatják maguknak a tel­jes sikert, hanem hogy kidomborodjék az egész cselekmény értékének egye­te­mes jellege, hiszen minden csoportnak és minden szereplőnek olyan értéke van, ame­lyet nem lehet sem kivenni, sem kiemelni e nap jelentőségéből, sem sike­ré­ből.
Végül, de nem utolsó sorban hálát kell adnunk a magyarok Istenének, mert meg­engedte, hogy a katonaság a maga jószántából, a polgárság és vasutasság bá­tor segítségével egy maroknyi földet visszaszerzett a hazának abban az idő­ben, amikor kihullott a magyar kézből a kard, s kevésbé értékes elemek kerültek túl­súlyra nagyobb akaraterejüknél fogva.

Részlet Sulacsik(Antal) Zoltán: A Balassagyarmati csehkiverés története című könyvéből.